Jelenlegi hely

Előrendelés és újabb bevezető novella!

Beküldte Dr. Réti László - 2015, november 23 - 16:37

Kedves Olvasók!

 

Szeretnék veletek pár jó hírt megosztani.

A „Könnyek városa” már megrendelhető a következő címen:

http://konyvmolykepzo.hu/products-page/fekete-macska-regenytar/reti-laszlo-a-konnyek-varosa-7245

Aki holnap, azaz kedden estig megrendeli, csütörtökön már meg is kapja, és a hétvégén bevackolhatja magát vele a fotel sarkába.

A rendelés tehát holnaptól él, és kis szerencsével 27-étől már a boltokban is kapható lesz.

Addig is, ahogy ígértem, itt egy másik „novella”, amely a regény hangulatát hivatott megmutatni az egyik főszereplő egyik epizódján keresztül:

 

 

 

A fakó, vörös cseppek a kövekre hullottak.

A férfi derékból hajolt a hideg vízzel teli vödör fölé. Lassú, megfontolt mozdulatokkal mosta a kezét. A pufajka a könyökéig fel volt tűrve, akárcsak az alatta viselt orosz, katonai gyakorló ujja. Ahogy a zubbonyt feltűrte, látszott, hogy a szélét azért átitatta a vér. A vér, amelytől az egész alkarja mocskos volt. Túl hosszú, repedezett körmei alatt fekete csíkot képezett, körömágyát kitöltötte, akár egy csúf, halálos holdsarló.

Az alkarján lévő vér elmaszatolt volt, hiszen egy ideje már öblögette a jeges vízzel. A mosástól az iszamós vér hosszanti csíkokba rendeződött. Néhol egy-egy sötétvörös, már–már fekete vérrög tapadt az alkar szőrzetébe. Ezeket úgy pöckölte le magáról, akár egy eltévedt bogarat, s ha ragadósnak bizonyultak, körme közé csippentve, a szőrszálakkal együtt rántotta ki.

A földön itt-ott emberfej nagyságú kövek látszottak, barna és fekete hátukat a nap felé nyújtogatták, hogy felmelegedjenek a szeptemberi napsütésben.

A férfi lassan végzett a mosakodással.

Még utoljára belenyúlt a vödörbe, amely már olyan volt, mint egy vérrel teli kút. Lassan megdörzsölte a tenyere oldalát, hogy az utolsó vérfoltot is eltávolítsa, azután felegyenesedett. A kezét megfontolt mozdulatokkal lerázta, majd a mellette álló fegyverestől átvett egy piszkosszürke régi trikót, és komótosan megtörölgette a kezét.

Fel, egészen a könyökhajlatig.

Hogy száraz legyen.

Nem sietett.

S közben mereven bámulta az ujjait, mintha csak most látná őket először.

Huszonötödik éve körül járhatott, de évekkel idősebbnek tűnt. Szakálla csapzottan keretezte az arcát, szeme sarkából mély szarkalábak futottak a járomcsontja és a halántéka felé. A fején viselt fekete kötött sapkát a homlokába húzta, alóla ádáz szempár meredt a külvilágra.

A hegy tetején állt. Mögötte egy kisebb barlang nyílt a sziklák takarásában, körülötte pedig fegyveresek álltak néma csendben.

A férfi a földre dobta a nedves trikót, és a távolba nézett.

Beszlán városa észak–keletre terült el, jó harminc kilométerre voltak tőle. Úgy vélte, látja a házakat – de talán csak a képzelete játszott vele. Maga sem tudta.

A mögötte állók idegesen toporogtak. Volt, aki folyamatosan egyik lábáról a másikra állt. Mindannyian erős, megtermett, harcedzett férfiak voltak. Kezük ügyében gépkarabélyt tartottak, mellükön keresztben töltényöv feszült, és teli tárakkal megpakolt hevederek húzták vállukat. 

A távolba meredő Khamzat Akhmadov csak egyetlen fegyvert viselt. Az övébe tűzve harminc centiméter hosszú, véres bozótvágó kést tartott.

Mindegyikük közül ő volt a legfiatalabb, mégis ő volt a vezető.

Lassan megfordult.

A barlang előtt három test hevert a köveken. Halottak voltak. Végtagjaik körülöttük hevertek, azokat precíz csapásokkal, az ízületeknél vágták le. Az összetaposott agyagos talajt átitatta a vér. A holttestek mellett két férfi térdepelt a földön, és remegtek a félelemtől. Egyikük bevizelt, a sötét folt elöntötte nadrágja elejét. Csak azért nem sikoltoztak a rettegéstől, mert vastag kendővel kötötték be a szájukat.

Mindkét fogoly csecsen volt, akárcsak a felettük őrködő harcosok. Katonai terepnadrágot, bakancsot hordtak, de felsőtestükről letépték a ruhát. Mellükön, vállukon, arcukon sötét zúzódások éktelenkedtek. Láthatóan igen komoly verést kaptak az elmúlt órákban.

Mögöttük egy magas, feltűnően vékony férfi állt, kezében oly lazán lóbálta az orosz hadsereg rendszeresített oldalfegyverét, mintha az csak egy üveg sör volna.

Akhmadov a válla felett visszanézett Beszlán felé, és a város felett lebegő vékony füstoszlopot bámulta. A levegő süvöltéssel telt meg, magasan felettük megjelent két repülőgép. Akhmadov félelem nélkül, kihívóan bámult fel a sötét sziluettekre. A Szu–25–ös csatagépek Beszlán felé repültek, de a fiatal csecsen harcos pontosan tudta, hogy ott már száz légicsapás sem segíthet. Komoran nézte a terepszínű gépek szárnyai alatt vöröslő ötágú csillagokat, mígnem azok eltűntek a város felett kavargó párában.

A legrosszabb az volt, hogy ezt most nem tudta a gyűlölt oroszokra fogni.

Ezt most nem Moszkva szervezte meg.

Ezt a testvérei csinálták.

A testvérei tették meg vele.

Lépések roppantak a köveken, és a barlangból izgatott alak lépett ki a fényre. Mindenki felé fordult, csak a két összevert halálraítélt zokogott a földön, és bámult reszketve maga elé. Akhmadov sürgető kíváncsisággal nézett az érkezőre, akinek a kezében rádiókészülék sötétlett.

-Mi hír?

-Semmi jó, Khamzat – rázta a fejét a férfi, aki maga is katonai zubbonyt viselt. – Mióta az oroszok betörtek az iskolába, csak hordják kifelé a halottakat.

Akhmadov merev arccal bámulta a társát.

-Vannak túlélők?

-Vannak – a férfi megnyalta a szája szélét és elhallgatott.

-Mondjad már! – ordított rá Akhmadov, és fenyegetően lépett egyet előre.

A hírhozó idegesen a térdelő alakokra pillantott, majd a földre szegezte a tekintetét.

-Nincs jó hírem róla.

-Melyik?

-Még nem tudni, hogy nem tévednek–e a mentőcsapatok…

-Melyik?

-Még vannak termek, ahová el sem jutottak…

-Ők a tornateremben voltak. Pontosan tudod!

-Esetleg kimenekülhettek és ez téves…

-Mondjad már!!!

A férfi nagyot nyelt, felvetette a fejét, és Akhmadovra nézett.

-Mindketten.

Khamzat Akhmadov furcsa megnyugvást érzett.

Most hát megtörtént.

Megtörtént, amitől oly annyira rettegett az elmúlt három napban.

És most vége.

Már nincs mitől félni.

Már csak a fájdalmat kell elviselni.

De már nincs félelem.

Mert mit is veszíthetne?

-Biztos? – kérdezte nyugodtan.

-Az apád volt ott. Tőle jött a hír.

-Apám…

Akhmadov lassan ingatta a fejét, és ismét Beszlán felé nézett.

Baszajev megtette hát. Soha nem kedvelte azt a nagyképű kurafit, de hogy a saját fajtájára támadjon! Ezt még róla sem hitte volna korábban. Hogy elfoglaljon egy iskolát, és ezer embert túszul ejtsen… Hogy aláaknázzon mindent. Hogy aláaknázzon hétszáz gyereket.

Köztük Afifát...

És ott volt még Jelena is…

Akhmadov kifejezéstelen arccal a két térdelő felé indult, s közben előhúzta a bozótvágó kést.

Ahogy megállt a foglyok felett, azok kétségbeesetten igyekeztek elhátrálni, de a mögöttük őrködő harcos visszalökdöste őket.

-Miért tettétek? – kérdezte halkan Akhmadov, és a kés pengéjét a vizelettől bűzlő férfi álla alá támasztotta. Emelni kezdte a bozótvágót, kényszerítve a másikat, hogy a szemébe nézzen.

A társa előrehajolt és lerántotta a száját takaró kendőt. A férfi azonnal üvölteni kezdett.

-Nem tudtam! Én nem tudtam, hogy ez lesz! Baszajev nagyúr csak a függetlenséget…

-Gyerekek holttestén keresztül?

-Nem akarta senki! Az oroszok betörtek…

-Mégis mi egyebet vártatok? Ők ilyenek! És nem az ő gyerekeik haltak meg.

Akhmadov előrehajolt, és beleüvöltött a fogoly arcába.

-Hanem az enyém!!!

Mindenki összerezzent, amikor a bozótvágó elképesztő tempóval belevágódott a férfi nyakába. A sikoly artikulátlan gurgulázásba fulladt, és a lecsapott fej a kövek közé gurult.  

Most már a másik férfi is üvöltött, és ezt már a kendő sem tompíthatta. Akhmadov odalépett, és letépte a kendőt az ő szájáról is.

-Üvölts nyugodtan!

-Kérlek, Akhmadov úr, kérlek!

-A lányom is kérlelt titeket. Gondolom, a feleségem is.

-Nem tudtuk, hogy ott vannak! Allahra…

-Nem tisztelsz – bólogatott Akhmadov. – Ez a fő baj. Még most is hazudsz, mert nem tisztelsz! Megszentségteleníted a csapatod által a családomat, és még annyira sem tisztelsz, hogy ezek után igazat mondj!!!

-Uram, én az igazat mondom! Akhmadov úr!

Akhmadov undorodva nézett le a földön fetrengő férfira, majd a kezében tartott véres késre nézett. Sóhajtva a földre hajította a pengét.

-Nem szennyezem be veled.

A mellette álló fegyveresre nézett, aki szótlanul egy Kalasnyikovot nyújtott Akhmadov felé. A fiatal parancsnok az egész társat belelőtte a földön vonagló testbe. Még akkor is húzta az elsütő billentyűt, amikor a tár üresen kattant. A csőből felszálló lőporfüst ismerős illata visszahozta a valóságba Akhmadovot.

Úgy nézett körül, mint aki álomból ébred.

-Elmegyünk – jelentette ki.

Alvezére zavartan nézett rá.

-Hová megyünk?

-Oroszországba. Elegem van Csecsenföldből. Minek ezeknek függetlenség, amikor már Baszajev is a sajátjait irtja?!

-Oroszországba?

-Megtelepszünk, és birodalmat építünk. Még nem tudom melyik városban. De nem Moszkvában. Valahol délen. Mondjuk a Volga mellett.

A férfiak értetlenül néztek össze.

-És… aztán?

-Aztán? – nézett vissza Akhmadov. – Aztán pokollá tesszük az életüket.