Jelenlegi hely

Életrajz

1942-ben ismertem meg Dániel Zoltánt. Na, jó, csak vicceltem, ez Pelikán József életrajzának a része.

Jómagam 1972-ben születtem, és ezt sikerült december 26-án abszolválni, így gyermekkoromra rányomta bélyegét, hogy sok más decemberi sorstársammal egyetemben egyajándékos voltam. Ha apámon múlott volna, akkor az István nevet kapom a keresztségben, s ezáltal a névnapom is belefért volna ebbe a csomagba. De hát nem rajta múlott, szerencsére – na nem, mintha a Lászlóval annyira ki lennék békülve. Apám egyébként sajátosan kényelmes ember, ennek szép példája, hogy feleségért éppen huszonhárom métert volt hajlandó menni – a szomszédból választotta anyámat. Ezek után kétségeim vannak, vajon véletlen-e, hogy az ő kettejük születésnapja egy napra esik. Szerintem apám valahogy úgy gondolta, egy díszvacsorával letudja az egészet, és ez a legjobb módja, hogy ne felejtse el az alkalmat.

Az általános iskolát Gyömrőn végeztem, s mint kortársaimnak, nekem is ismeretlen volt a McDonald’s, az internet, és nem hevertünk naphosszat a tévé előtt. Mégis felnőttünk. Nem is értem. Elmászkáltunk bandázni a srácokkal, íjat fabrikáltunk bodzaágból, fociztunk az utcán, és azt csak félóránként kellett abbahagyni, mert ilyen ritkán ment el egy-egy kocsi. Rengeteget olvastam, általában hetente hoztam négy-öt könyvet a könyvtárból, és nem azért kellettek, mert billegett az asztal. Teljesen jó gyerekkorom volt, az égvilágon semmi hiányérzet nincs bennem. Így volt jó. Meg is kéne ismételni. Aztán gimnáziumba mentem, Monorra jártam a JAG-ba, és csak jó szívvel emlékezek vissza rá. Ott ismertem meg feleségemet is, akivel még akkor nem tudtuk, hogy huszonkét év múltán együtt fogunk élni, csak azt éreztük, hogy valami komoly közünk van egymáshoz. Mindketten tettünk egy nagy vargabetűt, aztán egymásra találtunk. De vissza a középiskolához! Szóval itt sportolás és tanulás közepette telt az életem. Kézilabdáztam, kosaraztam – de nem voltam jó játékos. Csak lelkes. Általában addig voltam pályán, míg pihentek a tényleg jók, és a hozzám hasonlóakkal az volt a feladatunk, hogy ne rontsunk az eredményen, míg ők szusszannak egyet. Erre voltam jó, de ez elég volt, számomra a sport a mai napig azt jelenti, hogy kellemesen el akarok fáradni. Gimnáziumban végig pilótának készültem, aztán negyedikben kiderült, hogy szemüveget kapok. Ezen úgy berágtam, hogy másnap azzal ébredtem, hogy akkor én a Rendőrtiszti Főiskolára felvételizek. Ne kérdezzetek más okról, mert nem volt. Így születnek a megalapozott döntések. Szóval a Rendőrtiszti egy szép időszak volt. Tanulás sport, szerelem. Aztán Szekszárdra kerültem. Itt dolgoztam a megyei főkapitányságon mindenféle beosztásban tizenöt évig, közben elvégeztem Pécsett a jogi egyetemet. Voltam nyomozó, vizsgáltam emberöléseket, fegyveres rablásokat, gazdasági bűncselekményeket, még egy emberrablást is. Haladtam felfelé: nyomozó, főnyomozó, osztályvezető-helyettes. Aztán 2006 végén már elegem volt a rendőrségből, éppen egy másik céghez felvételiztem, amikor elhívtak a Szekszárdi Rendőrkapitányságra bűnügyi osztályvezetőnek, egyben a kapitány helyettesének. Maradtam a rendőrségnél, elvállaltam, és csodás négy évet dolgoztam ott. Külön szerencsémnek tartom, hogy élőben, tudatosan megéltem, hogy ez egy szép időszak, többször mondtam is a kollégáknak, vegyétek észre, most vannak azok a „régi szép idők”, amikről majd egyszer sztorizgatni fogunk.

2010 végén hívtak Budapestre dolgozni, elvállaltam. A XIV. kerületi Rendőrkapitányságot vezettem huszonegy hónapon keresztül. Ez is szép időszak volt, jó szívvel emlékszem az itteni kollégákra, de erre az időszakra már árnyék vetült. A rendőrség már nem az volt, ahová én húsz évvel korábban felszereltem, és azok a prioritások, amiket megjelöltek, nálam nem érték el az ingerküszöböt. Valahogy nem tudtam kellően felháborodni, ha egy fejléc nem volt megfelelő egy iraton. Egyszer majd írok erről egy regényt, de úgysem fogják elhinni, ami majd abban áll. Lehet, hogy műfajilag sci-finek kell belőnöm, hogy emészthető legyen. Szóval egy év után komoly dilemma elé kerültem tisztként és emberként is: amit csinálnom kellett már nem volt kedves a szívemnek, az már nem én voltam, viszont egy ilyen rendszerben csak egy irányba lehet húzni, mert máshogy nem működhet a cég. Amikor megérett a döntés, hogy köszönöm, ebből én már nem kérek – Ákos sorait idézve: „nem ide jöttem, nem ezt akartam” – beballagtam a főnökömhöz egy leszerelési kérelemmel, és felálltam a székemből. A parancsnokom korrekt volt, ám a kicsinyesség és irigység iskolapéldája, hogy nem ment bele egy nagyon nagy ember a közös megegyezéses leszerelésbe, csak abba, ha úgymond lemondok. Pedig annyira tudta mondani, hogy minden körülmények között viselkedjünk tisztként! – aztán valahogy éppen neki nem sikerült a nagyvonalúság. Remélem, ez a döntés, amivel húsz év zsarumúltat tett zárójelbe, segítette legalább az emésztését, mert más értelme úgysem volt. Ám, mint mindennek, ennek is volt haszna: ez az eljárás csak megerősítette bennem, hogy jól döntöttem, mikor eljöttem. Most a magánszférában próbálok szerencsét.