Jelenlegi hely

Eljárás jogvédővel szemben

Beküldte Dr. Réti László - 2013, november 8 - 11:06

Jó reggelt, ámberek!

 

Sokszor szoktuk volt mondogatni, hogy jössz te még az én utcámba, bár magunk is tudjuk, hogy azért ez nem így van. Vagy ritkán. Illetve szinte sosem. Hát ezúttal… Kálmán! Hol az istenben járt? Ilyenkor köll bejönni? NEÜJJÖNMÁNLE! Magyarázza el, ha lenne olyan kedves, hogy miért késett! Hogy mit vett?! Szobabiciklit?! Ámber, hogy az istenbe lehet ilyen lusta? A foteltől a konyháig tényleg kimehetne gyalog is! Na, mindegy, magától ez aztán tényleg nem a legvadabb dolog. Csüccs, ma még maga sem képes elvenni a jókedvemet!

Az úgy volt, hogy tegnap délután megyek haza, szépen komótosan, egyenruha feszesen, sapka belőve egyenesen előre, hogy tudjam, merre kő menni, bal kézben lazán lóbálom az aktatáskát, mikor mit látok! Rohan egy ámber az irányomba. No, mondom, alighanem támadás esete forog fenn, s ha ez irányomban nyilvánul meg, meg van alapozva a hivatalos szegény elleni erőszak elkövetése kísérlete megállapítása jogilag konkrétan! Odarohan az állatpógár, arca feldúlt, mint a nászágy, szája vicsorog, kicsit habzik. Álltam ott a járdán és néztem a legártatlanabb képpel, amit csak a genetikai állományomból ki lehetett alakítani, oszt ahogy a támadó beért az elhárító fegyverek hatókörébe, rövid úton fügén lendítettem az aktatáska sarkával, mire azonnal felvette a lábamnál a magzatpózt. Onnan vonyított felfelé, mint ráncosmasztiff a teliholdra, hogy „Az istenit, főtörzs, mit csinál?!” Mondom neki akkurátusan, hogy „Csak semmi bizalmaskodás! Elhárítottam a támadást. Szóljon, ha kezd jobban lenni, akkor megint amortizálom kicsinyég a függesztményeit. Mit akar, fijjam?” „Lopják a kocsimat a suhancok! Azért rohantam ide, mert négyen vannak, és egyedül nem mertem odamenni!”

Hahhh! Kibújt belőlem az exkommandós, mint rackahippi a hálózsákból, s már lendültem volna támadásba, akár a zukrán front, midőn belém nyilallt a felismerés, hogy honnét is ismerem a támadót. Megálltam, megigazgattam az egyenruhámat, megköpködtem a jelvényt - erre már amúgy is régen készültem - és visszaballagtam a hempergőhöz. Erre elkezd ordítani, hogy: „Mijé’ nem üldözi őket, há’ ellopják a kocsimat!!!” Bólintottam, majd konretizálandó a fennforgást, megkérdeztem: „Mondja csak, nem maga az az úriámber, aki egy hónapja járt nálunk az Oslo Alapítványtól, és a rendőri túlkapásokat vizsgálta, meg a gyanúsítottak lelkét masszírozta? Aztán megírta azt a jelentést, ami miatt majdnem nehéz vasba került az én szeretett kapitányom, meg az Őragy Úr?” „De én vagyok! Rohanjon má’, hát ott megy a kocsim!”

 

Na, mondom, akkor most helyben vagyunk, mint a takszöv. Felvettem a hivatalos pozíciót: „Megkérem az állampolgárt, hogy álljon fel!” „Maga vágott tökön, alig bírom kihúzni magam!” „Ennek a jelen bűnügy szempontjából semmi jelentősége. Maga megtámadott, ezért fel fogom jelenteni hivatalos szegény elleni erőszakért. Ugyanakkor természetesen a vonatkozó jogszabályok szellemében, azok maradéktalan betartásával eljárok az ön ügyében. Kérem, közölje, mi a probléma?” Ekkor már fröcsögött, mint az iszaptó: „Lopják a kocsimat, vazze’!” Bólintottam: „Kérem, adja meg a tiszteletet, és ne tegezzen. Melyik a maga autója?” „Az a kék! Ott! Most fordul be a sarkon!!!” „Mivel tudja igazolni, hogy az valóban a maga személyszállító gépjárműve?” „Miii?!” „Egyelőre csak maga mondja, hogy az a maga kocsija. Amennyiben ez nem lenne igaz,

úgy kellő jogalap nélkül állítanám meg a kocsit, és kezdenék intézkedésbe a benne ülőkkel szemben, akik aztán joggal fordulhatnának személyiségi-, adatvédelmi- és állampolgári jogaik megsértése miatt az Oslo Alapítványhoz. Tehát, mivel igazolja, hogy az a maga kocsija?” „Benne van a forgalmiban!” „És az hol van?” „A kocsiban.” „Ha jól, értem, tehát azt sem tudja igazolni, hogy az a maga autója. Eddig van egy hivatalos szegény elleni erőszak, meg egy hatóság félrevezetése. Haladunk barátom, haladunk! Ha így folytatja, egy év múlva elmondhatja, hogy csak klónozásért nem volt büntetve. Bár ez sem biztos, ahogy elnézem, az ilyen tudálékos, szemüveges szobatudóssal tele a média mostanában.”

Erre fejhangon elkezd visítani: „Ellopták a kocsimat!!! Hát mit csinál maga?!” Na, itt csak megengedtem egy finom, polgárbarát mosolyt: „Tisztelt uram, maximálisan követem a kapitányságunkon végzett vizsgálatok nyomán született Oslo Alapítványi ajánlást. Vagyis mielőtt bármiféle kényszerintézkedésbe kezdenék, alaposan, és minden kétséget kizáróan meggyőződöm arról, hogy az eljárás alá vont személy valóban rászolgált-e arra, hogy akár csak tíz másodpercig feltartsam…”

„Ott jönnek, ott jönnek, főtörzs!!! Igazoltassa őket!” „Osztán mé’? Mert maga aszondja? Az kérem alássan kevés a megalapozott gyanúhoz.” „KÖNYÖRGÖM!!!”

Gondoltam, lássa, kivel van dolga, megállítottam a suhancokat, és szépen megnéztem a

személyijüket.

Aztán elengedtem őket.

„Micsinál, ámber, micsinál?!?!?!?! Elengedi őket?” „Persze.” „De hát ők lopták el a kocsimat.” „Az kizárt. Megkérdeztem őket, és maga is láthatta, hogy csodálkoztak, és rázták a fejüket. Nem ők lopták el.” „De igenis ők voltak!” Megcsóváltam a fejem: „Nézze, most már a hivatalos szegény elleni erőszak, és a hatóság félrevezetése mellé van egy hamis vádja is. Benn akarja tölteni az évtizedet?” „De ha mondom, hogy ők voltak! Hazudnak!”

Hát, most nagyon elcsodálkoztam!

„Hazudnaaaaak? Ugyan mi érdekük fűződne hozzá?” „Hogyhogy mi?!” „Nézze, maga is ezt kérdezte, amikor mondtam magának, hogy nem kéne mindent elhinni, amit a lóbogarak állítanak a fogdán. Erre megkérdezte, hogy ugyan miért hazudnának? Na, ezt kérdem én is.”

Sírva fakadt. Nincs ezeknek állóképessége, csimotáim! Kiesnek az iskolapadból a fene nagy önérzetükkel, oszt mindjárt ellenséget keresnek maguknak. Na, ezek lennénk mi. Gondoltam, ha ellenség köll, megadom én neked, cimbora!

Hát a pasas közben feltápászkodott, és kijelentett, hogy nem beszélget velem tovább, bemegy a kapitány úrhoz, akit jól ismer a vizsgálata idejéből, majd ő irgum-burgum! Na, majdnem magam alá piszkítottam a félelemtől. Még emlékszem a kapitány úr orcájára, midőn az Oslo-jelentés nyomán többet vegzálták, mint dinnyevásárló az árut. Gondoltam, hogy mennyé’ csak a kapitányhoz! Addig ájjá fejen, amíg az neked segít!

Reggel bejövök, hát a kapitány úr épp jön le a lépcsőn. Aszondja: „Főtörzs, maga intézkedett a jogvédővel?” „Jelentem, igen!” „Remek. Majd fel kéne vele venni egy feljelentési jegyzőkönyvet.” „Hát még itt van?!” „Persze. Tegnap leüzentem neki, hogy

 

üljön le, mingyá gyüvök, a kapusnak meg szóltam, hogy ki ne engedje, amíg nem beszéltem vele.” „És mi lett?” „Elmentem egy vadpörire a hátsó ajtón.” „Értettem! És mi lehet a fószer kocsijával mostanra?” Az az áldott jó ámber csak megvonta a vállát: „Csak szétszedték azóta alkatrésznek! Tudja: mostanra a kocsi is olyan, mint az alapítvány: oszló.” Na, ezért imádom a kapitány urat, ámberek!