Jelenlegi hely

Ha partnerünk beszól egy erősebbnek, akkor...

Beküldte Dr. Réti László - 2013, november 4 - 11:06

Ha a nő beszól

 

Szombat volt, és vidékre igyekeztünk lakodalomba.

Három dolgot igazán mélyen utálok: disznóvágás, locsolkodás, lakodalom. Szóval nagyjából olyan virágos kedvem volt, mint Szadatnak a díszszemlén.

Amikor azt mondtam, hogy „vidékre” megyünk, akkor azt úgy értettem, hogy valahová a világ végére. Mi – a Nagyfaluból nézve – eleve vidéken vagyunk, tehát amikor vidékről beszélek, akkor valami olyasmi helyet értek alatta, ahol még a mikró is vegyestüzeléssel megy.

A nyolcvanharmadik kátyún ugrattam át, és ahogy visszanéztem, láttam, hogy ebben már békák is voltak. Súlyosbodik a helyzet.

– Kihez is megyünk mi tulajdonképpen, Barbara?

– Magdiékhoz. Ő volt az én legkedvesebb barátnőm másodikban.

Tehát fontos a dolog.

– Láttad az előbb azt a fehér vonalat, Kari?

– Hol?

– Az úton keresztben. Mi volt az?

– Szerintem most mentünk le a térképről a margóra.

– Jaj, ne legyél már ilyen pikírt! Élvezd a helyzetet!

– Akkor félreállok – próbálkoztam, de leintett.

– Elkenődik a rúzsom!

– Magam is azt remélem…

– Csendet. Menj tovább!

Utolértünk egy traktort.

Hátul keresztben fel volt rakva rá egy permetezőkészlet, de az anyja parasztja nem hajtotta fel, tehát kétoldalt szépen leütötte a műanyag oszlopokat a padkáról. Esély nem volt megelőzni, és ráadásul még nagyjából 6 km/h-val szaggatták a lóerők az istrángot.

Szépen beálltam mögé. Hova siessek? Ami időt le tudok késni a lagziból, azt már nyereménynek tekinthetem – addig se kell vadidegeneknek smúzolni.

Barbara azonban tombolt, mint a hurrikán.

– Mi az édes anyjáért nem megy ez a szalonnás paraszt!?

– Majd megelőzzük, szívem.

– Ne legyél már ilyen nyugodt, Kari!

Kissé kiszélesedett az út, kettes, padlógáz.

A szemem sarkából láttam, hogy Barbara már tekeri is le az ablakot. Jaj, ne!

A fülkében egy olyan igazi gumicsizmás-homokozónadrágos-kockásinges-vadászzöld-pirospozsgás ült, és komótosan szítta a Sopianae-t, miközben a kormányt tartó baljával egy darab sonkát markolászott.

– Te hülye, széles vásznú Dózsa-utód, te! Szénát szíjjál, ne dohányt!

A padlógáz, az padlógáz, de akkor is láttam a tükörben, hogy a pasas álmélkodva néz utánunk, és közben szépen beletöri a permetezőkart az útszéli bodzásba.

– Muszáj volt ezt, Barbi?

– Megérdemelte! A bunkója! Nem csak az övé az út.

Ezt nem szeretem a nőkben!

Sosem ugatnak be senkinek, ha egyedül vannak, de ha mellettük ül a barátjuk, mindjárt erősek lesznek, mint a reszelt a torma. Már jártam így a korábbi asszonnyal, Viviennel is. Spanyol tengerpart, fél liter Sangria a gyomorban, és andalgunk ezerkétszázad magunkkal a parti sétányon, ahol megállunk egy portrérajzoló mellett. Nézzük a melót, szívjuk a tengeri levegőt, amikor megjelenik két fekete öltönyös fazon, akik közül a kisebbik is másfélszer akkora volt, mint én, és félrelökdösik a népeket a rajzoló körül, hogy a velük tartó harmadik figura, egy szivaros kis köcsög is odaférjen. Az meg csak annyit mond:

– Szpaszíba, Nyikoláj!

Mondanom se kell, szépen meghunyászkodtam. Vivien azonban ellenkezőleg: magas C-n elkezdi osztani az észt az öltönyösöknek, hogy:

– Job tvoj máty, drúzjami!... – és így tovább.

A köcsög erre rám néz, aztán a gorilláira. Na, mondom, most jöjjön elő minden nyelvtudás, amit nyolcadikig az öreg Szicsasz megpróbált a fejembe verni! Rámosolyogtam a köcsögre:

– Nyikto nye ácúsztvujet! Éta gyévacska igyítye na Mentalnij Insztitút.

A pasasnak elindult felfelé a szemöldöke, ezért hozzátettem:

– Nu, pagagyí!

Ekkor kaptam az első sallert.

Vivient alig bírtam elrángatni onnan, és nem értette meg az istennek se, miért nem akartam elégtételt venni az orosz maffián.

Megmondom én miért nem.

Mert nem vagyok sem Tulipános Fanfan, sem Bruce Willis, de még csak egy nyavalyás kis Stohl Buci sem. Nem születtem Grál-lovagnak, és a mai világban az ember nem áll neki küzdeni csak úgy sportból az utcán. Mert elkenik a képét. A nők ezzel szemben időnként elvárják, hogy megküzdjünk értük. De jó nekik, hogy ilyenre ráérnek! Sándor barátom speciel élvezi ezt, ő átlag kéthavonta elvereti magát a nője miatt, és aztán hagyja, hogy Pamela nyalogassa a sebeit, meg vigasztalja. Barbara meg Sándorral példálódzik, mert hallotta Pamelától, hogy mekkora sztrítfájtot csinált a barátnőjéért a fickó.

Cö! Most ábrándítsam ki őket, hogy Sándor a saját embereivel ruháztatja meg magát? Árnyékboksz.

De vissza Kócziánpusztára! Az esküvő lement, és a lakodalom is már javában tartott, éjjel tizenegy volt. Ez a vidéki lagziban az az időpont, amikor megjelenik az első „one finger dancer.”

Itt is megjelent. Ez az a típus, amelyik X mennyiségű kevert elfogyasztása után képes órákon át egy ujjal táncolni. Ismeritek, nem? Lábak szorosan összezárva, térd enyhén rogyaszt, felsőtest kábé 20 fokos szöget zár be a függőlegessel, fej lehorgasztva, jobb kéz a magasban, kinyújtott mutatóujj pedig a zene ütemére fenyegetőzik. Ez az egy ujjal táncoló. Képesek csárdást is bemutatni így: két fenyegetőzés jobbra, kettő balra, mozgás csak csuklóból.

Na, hát ez sajnos éppen az én traktoros-permetezős barátom volt, csak átvedlett lila zakóba és zöld nadrágba. Bal kezében pohár, és erősen úgy tűnt, hogy hagymakarikával issza a martinit.

Odasomfordáltam Barbarához.

– Mennünk kéne.

– Jaj, ne már! Lécci, lécci…

– Itt vagy, te hernyó?!

Ez nekem szólt, és tudtam, hogy John Deere alighanem mögöttem áll.

Megfordultam, és udvarias mosolyt erőltettem az arcomra.

– Parancsol?

– Jaj, Kari, hát ez az a tukó, aki nem akart előzni hagyni! Most aztán megmondhatod neki a magadét.

– Kösz, Barbi – sziszegtem oldalra.

Közben láttam, hogy mégsem hagymakarikával issza a martinit.

Hanem cserkóval…

Barbara mindjárt reagált is.

– Mekkora paraszt az, aki cseresznyepaprikával issza a martinit!

Kétségbeesett kísérletet tettem az enyhítésre:

– Ugyan Barbara! Nem az a paraszt, aki cserkóval issza, hanem aki el is nyomja benne.

– Mivaaaa, hernyó?....

Aztán már csak annyit tudtam megjegyezni:

– Nu, pagagyí!